A kendó története
A kendó – japán vívás – a kardforgatás művészete, amely több évszázados fejlődés során formálódott harci módszerből erkölcsi és szellemi úttá. Története szorosan összefonódik Japán társadalmi, katonai és kulturális változásaival, valamint a szamuráj hagyományokkal.
A kendó nem csupán technikák és formák rendszere, hanem egy olyan szemléletmód is, amely a fegyelmet, az önfejlesztést és a jellemformálást helyezi a középpontba. Gazdag történeti háttere és mély filozófiai alapjai miatt a kendó megértése csak hosszabb tanulás és gyakorlás során válik teljessé.
Ezen az oldalon mindössze a történeti fejlődés főbb állomásait mutatjuk be – a japán kard és a vívóiskolák kialakulásától a modern kendó megszületéséig –, tudva azt, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa.
A kendó fogalma és előzményei
A kendó Japán tradicionális kardvívó művészete, amely hosszú történeti fejlődés során alakult ki. Gyökerei olyan harci és szellemi rendszerekhez kapcsolódnak, mint a tachikaki, heiho, kenjutsu, kenpo, tojutsu, toho, valamint a bushido. A modern kendó kialakulásában meghatározó szerepet játszott a shinai-kyogi megjelenése is.
A kard fejlődése Japánban
A japán kard formája és használata az évszázadok során jelentősen átalakult. A korai időszakot a ken (tsurugi) jellemezte, majd ezt követte a tachi, végül pedig az uchigatana, amely a későbbi vívótechnikák és oktatási módszerek alapjául szolgált.
Kenjutsu rjúhák kialakulása
A XV. századtól kezdve Japán egész területén különböző kenjutsu rjúhák jöttek létre. A XIX. század közepére számuk elérte a mintegy 700-at. Minden iskola saját technikai rendszerrel és oktatási módszertannal rendelkezett, ami jelentős sokszínűséget eredményezett a kardvívás gyakorlatában.
A kendó az Edo-korban
1600-ban, Tokugawa Iejaszu uralomra jutásával hosszú békés korszak kezdődött Japánban. A busik számára kötelezővé vált a harcművészetek gyakorlása, különösen a kendóé.
Ebben az időszakban fejlődött ki a kendó elmélete, megjelentek az első szakkönyvek, és egyre több oktatási rendszer alakult ki. A XVIII. század elején megszületett a shinai uchikomi geiko, amely gyorsan elterjedt az egész országban.
Hagyományos kendó gyakorlási módszerek
A hagyományos kendóedzés több formában zajlott:
- egyéni formagyakorlatok valódi karddal (pl. iaidó, szuemonógiri, battódzsucu),
- páros formagyakorlatok bokutóval (kata, szeihó, kumitacsi),
- páros szabad vívás shinaijal és bóguban (shinai uchikomi geiko).
A shinai uchikomi geiko szerepe
A shinai és a védőfelszerelés megjelenése lehetővé tette a valósághűbb gyakorlást. Korábban a valódi karddal vagy bokutóval nem volt lehetséges a tényleges találat, így a távolság és az időzítés elsajátítása korlátozott volt.
Az új módszer hozzájárult a rjúhák és a vívók technikai szintjének összehasonlításához, valamint olyan események kialakulásához, mint a kaikoku-musa shugjó és a gozen zsiai. Ebben az időszakban született meg a Kenjutsu Rokuju-hatte (68 technika), és 1856-ban megalakult a Kóbuso, az első állami harcművészeti intézet.
Az Edo-kor utáni időszak – I.
A Meidzsi-restauráció után a kendó népszerűsége visszaesett, ugyanakkor megjelent a gek¬ken kógjó. Az 1887-es szeinani csata során a kendósok hatékonysága ismét bebizonyosodott, ennek hatására a japán rendőrségnél kötelezővé tették a kendó gyakorlását.
A nacionalizmus erősödésével, az 1894-es japán–kínai és az 1904-es japán–orosz háború idején a kendó ismét megerősödött. 1895-ben megalakult a Dai Nippon Butoku Kai, és a kendó bekerült az oktatási rendszerbe.
Az Edo-kor utáni időszak – II.
1945-ben, a II. világháború után minden kendótevékenységet betiltottak. 1948-ban bevezették a shinai-kyogit, majd 1953-ban újra engedélyezték a kendó gyakorlását.
1954-ben megalakult a Japán Kendó Szövetség, 1957-től pedig a középiskolai oktatásban is helyet kapott a kendó. 1964-ben létrejött a Nihon Budokan Foundation, 1970-ben pedig a International Kendo Federation, amely a kendó nemzetközi fejlődését fogja össze.