Magyar Kendo, Iaido és Jodo
Szövetség

Bp. 1073. Dob utca 80. I./12.
mobil: +36 20 460 2565
tel./fax: +36 1 342 0034
e-mail: office@kendo.hu

EKB 2017

Generációs győzelmek - Versenygyakorlás a Kokushikan Egyetem diákjaival

Meglehetősen nagy számot kapna az az illető, aki a Magyarországon az évek alatt megfordult Kokushikanos diákokat összeszámolná. A lista pedig még érdekesebb lenne, ha a nevek mellé odaírná az egymást követő generációk eredményeit: Japán Bajnokságon, Rendőrbajnokságon, Világbajnokságon elért helyezések szerepelnének itt. Kétségtelen, hogy a Kokushikan Japán egyik legerősebb kendós egyeteme, ahol hagyomány, hogy minden év februárjában meglátogatják Magyarországot. Más egyéb programok mellett, kötelező program, hogy közösen edzenek a vidéki és budapesti kendó klubokkal, illetve lehetőségük nyílik a magyar kendo keretválogatottal versenyvívás gyakorlására.

Ha jól számolom, kerettagként hatodszorra vettem részt ezen a versenygyakorláson. Első alkalommal még junior voltam, jóval fiatalabb a diákoknál, most pedig már pár évvel idősebb vagyok vendégeinknél, és ezzel tulajdonképpen össze is foglaltam a jelentős változásokat. A diákok még mindig ugyanolyan erősek, ugyanakkora kihívást jelent velük vívni, a mesterek pedig még mindig ugyanolyan jól rá tudnak világítani a gyengeségeimre, mint amikor még a 38-as kardot markoltam.

Az évfolyamok különbözőek, de vannak állandó pontok: egyes diákok tanulmányaik befejeztével rendőri, mások kendó tanári pályára akarnak lépni, és mindig akad néhány, akikre külön „érdemes odafigyelni” – a fontosabb nevek amolyan belsős információkként már hónapokkal a delegáció érkezése előtt megérkezik hozzánk. Idén az éppen a Kokushikanon edző Tóth Balázstól jött a hír, hogy Miyamoto Keita, a tavalyi év Összjapán Kendó Bajnokságának bronzérmese fog hozzánk látogatni, ez pedig még izgalmasabbá tette a gyakorlást.

A diákokkal való versenyvívás lényegét – talán furcsának tűnhet – nem a győzelemben, sokkal inkább az elszenvedett vágásokban, veszteségekben tudnám meghatározni. Számomra, és biztos vagyok benne, hogy jónéhány más kerettag számára ez felér egyfajta „mentális fejbekólintással”. A japán tanulók mindegyike ugyanis profi kendósnak készül, vagyis jól ki vannak képezve arra, hogy megtalálják a rést a pajzson, és felhívják a figyelmet a taktikai hiányosságokra, hiszen ők ezeket azonnal kihasználják. A hiányosságaimról kapott visszajelzés még éppen időben érkezik az éppen aktuális világbajnokság vagy Európa-bajnokság előtt ahhoz, hogy tudjak rajta változtatni. Miután ezt ilyen szépen megfogalmaztam a magam számára, eljött az az év, hogy ellentmondjak magamnak: igenis fontos a győzelem.

Elmondható, hogy a válogatott keret jelenleg női és férfi vonalon is a változás állapotát éli, éppen beérik egy új generáció, a nagy generáció pedig már edzőként segíti a munkát. Tehát akik eddig újoncok voltak, új felelősségeket vállalnak a csapatban. Bevallom őszintén, nem számítottam rá, hogy a férfi csapattal éppen most sikerül majd nyernünk, hiszen annyi év alatt nem sikerült, bár volt, hogy közel jártunk hozzá, de aztán beindult a gőzhenger, és a győzelmi reményekből csak egy „majdnem” szócska maradt.

Kérdeztem edzőket, régi válogatott tagokat, emlékeznek-e olyanra, hogy akármelyik ötfős kokushikanos csapat ellen tudtunk volna nyerni, de a fejüket rázták. Egyéni győzelmekre emlékeztek, esetleg ipponokra, de csapatszintű sikerre nem. Szeretném leírni, bár bizonyára mindannyian jól tudják, ez az ő sikerük is, generációs siker. Mikor a kokushikanos delegáció először látogatott ide, még egyetlen ippon elérése is nagy dolognak számított ellenük, mostanra pedig kinevelődött egy olyan csapat (Babos Gábor, Dubi Attila, Komjáti Tamás, Lukács Marcell, Szegőfi Ákos), ami már kihívást jelent számukra. A vívások kezdetén sem volt benne a levegőben a győzelem, bár az feltűnő volt, hogy gyakrabban sikerül ippont vágni és egy-egy embernek nyerni, még a legerősebb csapatformációjuk ellen is, de el kellett telnie két csapatmérkőzésnek, hogy megszokjuk a vívást, kialakítsuk a sorrendet, megfogadjuk az edzők taktikai tanácsait, felnőjünk a gondolathoz, hogy sikerülni fog – még ha egyetlen ipponnal is – de túlszárnyalni őket.

Függetlenül attól, hogy nem a legerősebb csapatuk ellen nyertünk, abban az egy ipponban évtizedek és sok kendós generáció munkája egyesült, rengeteg olyan emberé, akik éveken keresztül edzettek és mantrázták magukban: „idén végre ippont vágok rajtuk, jövőre nyerek, azután nyerünk”. Köszönet illeti őket. Ha a jövőbe nézek, akkor feladtuk magunknak a leckét, mert mostantól már kötelező lesz legalább egy csapatuk ellen nyerni.

Szegőfi Ákos